David Dimbleby: A szabad piac örökkévalónak tűnt, amíg Trump meg nem érkezett

Az 1974-es év sok szempontból emlékezetes volt. Az infláció folyamatosan emelkedett, és a kormány a szakszervezetekkel folytatott harcban találta magát a munkavállalói bérek ügyében. A kormány látszólag tehetetlen volt: ha szembeszálltak volna a bányászokkal, akkor a sztrájkok a teljes energiarendszert megbéníthatták volna, de ha engedtek volna, és többet fizettek volna nekik, az infláció még inkább elszabadulhatott volna. Aztán hirtelen megérkezett a globális olajválság, amely gazdasági zűrzavart okozott, beleértve Nagy-Britanniát is. A kormány háromnapos munkahétet vezetett be, és a villanykimaradások mindennapossá váltak; sokszor figyelmeztetés nélkül sötétségbe borultunk. A kormány pedig úgy tűnt, hogy elvárja, hogy az emberek egyszerűen megbirkózzanak ezzel a helyzettel. Ekkor kezdtem el a BBC Panorama című aktuális eseményekről szóló műsorát vezetni, amely során sok időt töltöttünk ezeknek a kérdéseknek a megvitatásával. Az emberek különféle ötletekkel érkeztek, hogy mit is kellene tenni. Voltak még olyan javaslatok is, hogy a szakszervezetek feletti kontroll visszaszerzéséhez katonai puccsra lenne szükség.

Ekkor merült fel egy másik, radikálisabb ötlet, amelyet Keith Joseph, a konzervatív politikus javasolt. Ez az ötlet a szabadpiac volt, ami azt jelentette, hogy Nagy-Britanniának el kellene hagynia a második világháború utáni konszenzust, amely szerint a kormánynak ellenőriznie kellene a gazdaságot. Joseph arra figyelmeztetett, hogy ha a piacokat szabadon hagyják működni, az nagyobb jólétet és biztonságot hoz az ország számára. Míg 2025-re talán már nem tűnik radikálisnak ez az elképzelés, a 80-as években Margareth Thatcher kormánya alatt a szabadpiac gyorsan átalakult a radikális ötletből a valóság új formájává. Hamarosan sokan azt feltételezték, hogy ez a rendszer örökké tartani fog.

Donald Trump, az Egyesült Államok milliárdos üzletembere, aki nyilvánvalóan jól járt a kapitalizmussal, hirtelen megerősítette a szabadpiaci rendszer elleni támadást, amely soha nem látott méreteket öltött. Az emberek azonban most már azt kérdezik, hogy vajon a szabadpiac rendszere véglegesen megbukott-e. Thatcher 1983-as választási győzelme után végrehajtott reformjai ma már nyilvánvalónak tűnnek. Ma természetesnek vesszük, hogy a magáncégek kulcsszerepet játszanak a víz, az áram, a gáz, a vasutak, a kikötők és a teherszállítás biztosításában. Azonban abban az időben kevesen hitték el, hogy lehetséges lenne az, amit Thatcher elért – ez akkoriban egy teljesen elrugaszkodott fantáziának tűnt.

A második világháború után, a nehéz idők közepette, egy új társadalmi vízió kezdett kibontakozni Nagy-Britanniában. A Munkáspárt 1945-ös földcsuszamlásszerű választási győzelme azt a tényt hozta el, hogy először szavazott többség egy olyan pártra, amely nyíltan a szocializmus mellett állt ki. Klemens Attlee irányítása alatt egy új konszenzus alakult ki, amelyben a Munkáspárt és a Konzervatív Párt vezetői hasonló nézeteket vallottak. Harold Macmillan, a konzervatív miniszterelnök, aki 1957 és 1963 között volt hatalmon, kijelentette: „Megépítettük a védelmeinket a szükségletekkel és a betegekkel szemben, és büszkék vagyunk erre.”

Azonban nem mindenki fogadta el ezt a konszenzust. Antony Fisher, egy csirkefarm tulajdonos, elkeseredett a tojásmarketing tanács beavatkozása miatt, ezért megalapította az Institute of Economic Affairs gondolatébresztő intézetet, amely inspirálta Keith Joseph-t, aki viszont eljutott Thatcherhez. Ironikus, hogy a szabadpiac ellen irányuló mostani támadás részben egy republikánus elnöktől, Trumptól származik, hiszen Thatcher reformjai rendkívül népszerűek voltak az amerikai jobboldalon.

Thatcher abban hitt, hogy az ország sokkal jobban járna, ha a gáz, víz és áram kiszabadulna az állam kezei közül, és szabad piacon értékesítenék. Az 1980-as években a brit távközlési részvények eladásakor több mint kétmillió brit állampolgár lett részvényes, ami új perspektívát adott a brit kapitalizmus számára. Az eladás nemcsak a kormányzati kontroll feloldásáról szólt, hanem arról is, hogy minden brit állampolgárt kapitalistává tegyenek, ezzel népszerűsítve a kapitalizmust az országban.

A 80-as évek végére a brit gazdaság átalakulása lenyűgöző méreteket öltött. 60 milliárd fontot gyűjtöttek össze állami vállalatok privatizálásával, és 15 millió brit állampolgár lett részvényes. Ez nem csupán gazdasági elmozdulás volt, hanem kulturális forradalom is, amely újraértelmezte Nagy-Britannia pénzügyi viszonyait, a kormányhoz való viszonyát és saját magával való kapcsolatát. Az emberek lehetőséget kaptak arra, hogy részvényekhez jussanak, és a pénzügyi szolgáltatások szektorának reformja lehetőséget biztosított arra is, hogy a korábban zárt világban munkát találjanak.

Azonban a szabadpiac világát egyre inkább fenyegetik a veszélyek. James Goldsmith, aki milliárdokat keresett a gyengélkedő cégek olcsó megvásárlásával, a reformok utáni években aggodalmát fejezte ki. Szerinte a rendszer alapvetően hibás, mert a maximális profit elérése érdekében a vállalatoknak el kell szakítaniuk a kapcsolatot saját közösségeikkel. A brit kormányoknak a globalizációval szembeni fenyegetésekkel is foglalkoznia kellett, hiszen a munkanélküliség és a közösségek szétesése valós problémává vált.

A szabadpiac álmának megvalósítása nem csupán gazdasági szempontból, hanem társadalmi szempontból is komoly kérdéseket vetett fel. A közösségek, amelyek korábban gyártottak, ma már a tengerentúlon készülnek. A kérdés az, hogy a brit gazdaság valóban képes-e megoldani ezeket a problémákat, amikor az emberek úgy érzik, hogy a globalizáció nem nekik szól. Goldsmith politikai pályafutása, bár nem volt sikeres, mégis egy fontos üzenetet közvetített a társadalom felé: a globális szabadpiac veszélyes úton halad.

Fast forward to 2016, when Britain voted to leave the European Union, the referendum results highlighted the discontent among those communities that felt left behind. A részvényesek világának álma sajnos kiábrándítóan alakult, hiszen a privatizációs ígéretek, mint például az alacsonyabb számlák és jobb infrastruktúra, nem valósultak meg. A vállalatok profitot termeltek, miközben a közművek állapota romlott. Az emberek most az adósságot fedezik, amely

Forrás: https://www.bbc.com/news/articles/cx2gey6pvddo